A megbocsátásról
Megbocsátani másoknak, magunknak, az Életnek…
Mostanában sokat lehet arról olvasni, hallani, hogy fontos a megbocsátás ahhoz, hogy az életünkben tovább tudjuk lépni, hogy kilépjünk a szenvedés körökből, hogy megéljük a szabadságot.
Megbocsátani azoknak az embereknek, akik „ártottak” nekünk, és megbocsátani magunknak, hogy az „áldozat” szerepében voltunk, vagy éppen fordítva, mi „ártottunk” másnak. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy akkor az ott helyes volt, és senki nem tartozik felelősséggel az adott tettért, hanem azt jelenti, hogy visszavesszük az erőnket. Nem adjuk át az energiánkat a másik embernek, az adott helyzetnek. Mindig magunkért tesszük, és segíthet, ha megértjük, hogy mindenki – beleértve saját magunkat is – azt tette, amit akkor tudott, amit jónak gondolt.
Nekem sokat segített még annak a megértése is, hogy bár lehet hogy én úgy éltem meg egy adott helyzetet, hogy ellenem történt valami, de tulajdonképpen mindenki mindent magáért tesz, azért, hogy neki jó legyen és nem azért, hogy nekem rossz.
Általában eleinte másokat okolunk a problémákért, azt gondoljuk, hogy a másik embernek valamit másként kellene tennie és mi ettől szenvedünk.
Majd, amikor haladunk az önismereti úton, akkor egy idő után megértjük, hogy minden belőlünk indul ki, és a külvilág csak tükör. Az, hogy egy másik ember tettei milyen érzést váltanak ki belőlünk az a mi belső világunktól függ. Ekkor rájövünk, hogy nem a másik a hibás, és megbocsátunk neki. Aztán a spirituális út egyik buktatója az lehet, hogy ha elkezdjük magunkat hibáztatni, amiért nem úgy alakultak a dolgaink ahogy szerettük volna. A felelősségvállalást összekeverjük saját magunk hibáztatásával. Megbocsátani saját magunknak pedig azt kell, hogy volt egy részünk, amelyik szenvedett, illetve, hogy “elkövető” vagy “áldozat” szerepben voltunk. Fontos felismerni, hogy nem rontottunk el semmit. A bűntudat érzés alól is érdemes feloldozni magunkat, attól, hogy ha esetleg valamit másképp csináltunk volna, akkor elkerülhető lett volna, hogy az legyen, ami most van. Ez egy folyamat, és sokszor nem könnyű.
Ezután jön az utolsó lépés, amikor megértjük, hogy minden úgy van jól ahogy van. Lehet, hogy nem úgy alakultak a dolgok ahogy elterveztük, ahogy szerintünk kellett volna lennie, azonban van egy Isteni rend, ahol minden rend-ben van. Sokszor utólag értjük meg, hogy amit veszteségnek, fájdalomnak, traumának éltünk meg, az egy hatalmas fejlődési lehetőség volt az életünkben, tehát nem azért „kaptuk”, mert valamit rosszul csináltunk, vagy az Univerzum ki szeretne velünk babrálni, hanem pont azért kerülünk egy bizonyos helyzetbe, hogy még inkább közel kerüljünk az igazi Önmagunkhoz, a saját kiteljesedésünkhöz, a szabadsághoz.
Akkor vagyunk szabadok, amikor nem ragaszkodunk bizonyos emberekhez, ahhoz, hogy szerintünk kinek mit kellett volna tennie és ahhoz sem, hogy a dolgoknak hogyan kellene lenniük, hanem bízunk az Univerzumban, hogy ha valami másként alakult, akkor az azért van, mert valami még jobb érkezik. Tehát ha megbocsátunk és elfogadjuk azt, ami van, akkor tulajdonképpen megtörténik az elengedés, megszűnik a ragaszkodás, és ezáltal megszűnik a szenvedés is.
Rábízzuk magunkat Istenre, az Unierzumra és azt mondjuk, hogy „legyen meg a Te akaratod”, mert már tudjuk, hogy a legjobbat kapjuk. A megbocsátás vezet a felemelkedéshez. A felemelkedés tulajdonképpen felül emelkedés, mert már egy magasabb nézőpontból látjuk az életünk eseményeit és tudjuk, hogy szeretve vagyunk és részesei vagyunk a tökéletes Isteni Tervnek.
Ha úgy érzed, hogy Nálad éppen aktuális a téma, azonban elakadtál a folyamatban, akkor keress bátran, segítek a megértésben: